Az első…

2008 szeptember 9. | Szerző: viradat

 Üdvözöllek Kedves Olvasó!

Nem árulok zsákbamacskát, már most az elején elárulom, hogy egy – nem is olyan rég még szép reményű – biztos egzisztenciával rendelkező család kríziséről olvashatsz ebben a  blogban. Történetem mégsem sorolom a szomorkodó kategóriába, tanulságként osztom meg olyanokkal akiket nem is ismerek.

A következő sorokat még valamikor a történet elején írtam:

Fájdalmaim emlékére

Írni… Írni…

Azt tanácsoltak, hogy írjak.
Írjak ki magamból mindent. Már én is
gondoltam rá, mert írni azt tudok. Talán nem
mindig hejesen … 🙂 (Na jó, ez direkt hiba volt.)

Szóval írni azt tudok.
Kérvényeket, hivatalos leveleket, hirdetés
szövegeket, reklamációkat igen. Novellát?
Regényt? Azt azért mégsem, de a napló az
jöhet!

Miért választottam ezt a
címet?

Hivatalosan talán úgy
mondják, hogy „nehéz élethelyzetben” vagyok.
Ha józan ésszel gondolok a jövőmre, akkor tudom,
hogy ennek egyszer vége lesz. Vár még rám
öröm, már csak a gyerekeim miatt is, de hogy mikor
és hogy a férjemmel együtt vagy nélküle
élem majd át, azt nem tudhatom előre. Akkor ezek a
fájdalmak már csak emlékek lesznek.

Bizony! Hinni akarok ebben!

Olyan ember felesége vagyok, aki
most értékeli újra az életét, és
a családjától elköltözve gondolkodik
azon, hogy kell-e még a családja, kell-e még
neki a felesége.

„Szegény!”- mondhatják
sokan.

Mások felháborodhatnak:
„Biztosan benne van a keze rendesen, hogy így alakult az
élete! Amit főzött egye is meg!”

És lehetnek olyanok is akik már
átéltek ilyesmit, vagy éppen most gyötrődnek
hasonló gondok miatt, esetleg éppen kialakulóban
van egy mély családi konfliktus, csak még nem is
tudnak róla, hogy mi vár rájuk. Nekik írom
ezt a naplót, hogy (majd) tudják; nincsenek egyedül.
Azért is, hogy okuljanak, azért is, hogy ne veszítsék
el a reményt, ne veszítsék el önmagukat. No
és magamnak is írom természetesen és a
„gondolkodó férjeknek”.

Érdekes…

Ahogyan visszaemlékszem hirtelen
kezdődött. Pedig dehogy!

Voltak gondjaink, bánatos is
voltam miattuk, évek óta nem beszéltünk meg
semmi fontosat rendesen, de azt hittem, hogy a szerelem/szeretet
segít majd.

Sajnos rosszul gondoltam. Ellustultam
és a jobbító szándékú
kezdeményezéseim sorozatos elutasítása
miatt beletörődtem a helyzetbe. Azt hittem, hogy valahogyan
azért majd megleszünk. Hiszen voltak jó élményeink
is, és én komolyan gondolom a házassági
eskümet, és biztosan a férjem is így van
vele… Talán valóban komolyan gondolta, csakhogy az
érzései ellen nem tehet, azokat nem programozhatja
előre senki sem.

Itt jegyzem meg, hogy nem akarok senkit
sem elriasztani a házasságtól!!!!!!!

Lehet ezt jól csinálni!
Valakinek a vérében van, ösztönösen jól
éli meg végig, van aki pedig megtanulja, mert tudja,
hogy a párja és a gyerekek, a CSALÁD a legnagyobb kincs amivel
valaha is rendelkezett.

Egy bibi van csak. Mindkét fél
kell hozzá!